Ezen az ünnepen az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy a legkisebb gyereket 5 napra elküldöm egy zenei műhelybe, a köztársaság másik végébe, két idősebb testvérrel. Milyen jól csináltam. A gyerek elégedett volt, ellazultam .
Csak két, a zeneszerzés ismereteivel teli művész ült le ma a zongorámhoz. Amikor egy filozófus pubertással találkozik a tőlem 3 méterre lévő zongoránál: „Segítség.” Nem hallom a saját gondolatom. És még idegesíteni sem tudok, elég, ha a pubertás érzelmileg megnyilvánul.
Csak sóhajtott. A művészekkel nehéz az élet, látom, milyen nehéz dolgozni önmagammal. Csak már nem tudom, milyen művészettel társuljak. De bátran folytathatom a türelem edzését. Viszont jógázom, képesnek kell lennem kikapcsolni a hangot. Gyanítom, hogy a zenei hangnem kevésbé jelent problémát, mint az érzelem kifejezése. A harmadik művész ma lesz itt, és ő is szívesen leül a zongorához. és improvizál.